Sienna Cole: Napkelte

– Képtelen vagyok betelni ezzel a látvánnyal – suttogta a lány, és szemét a távoli horizontra függesztette, ahol az éjfekete láthatár fölé aranyport hintett a felkelő nap. Valahonnan a messzeségből, a földfelszínig érő, duzzadt szürke felhők felől lomha hullámokat sodort a szél; melyek partot érve haragos kékből azúrkékké szelídültek, és hófehér habot köptek meztelen lábfejére. Még néhány perc, és a felhők roppant hasa megnyílik, mézarany fény tör elő belőlük, mely végigömlik a tengeren, akár a lusta, sűrű festék. A pálmafák sötét sziluettjei színnel telnek meg, a hosszú, tűhegyes levelek méregzölddé válnak, a termések karmazsinvörös, ciklámen és ananász sárga árnyalatokban tűnnek elő, a felszökkenő szél pedig fahéjport kavar a parti homokból. A mozdulatlanságot megbontja egy sietős sirályraj – tintába mártott fehér szárnyak és farktollak pöttyintenek tarka összevisszaságot a romantikus tájkép színharmóniájába.

A fiú mellette ült. Csendben figyelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A lány csak a jelenlétét érezte, a bőréből pulzáló melegséget, és láthatatlan, ám erőteljes auráját, mely időről-időre az övéhez simult; összekeveredtek, majd szétváltak, mint a vízbe cseppentett olajfoltok.

Sok-sok pirkadat érte már őket így. Minden reggel eljöttek ide, és fázósan az éjszaka hűvösét őrző homokágyba feküdve figyelték a hajnalhasadást. Némán ültek egymás mellett: nem volt szükségük szavakra. Gondolataik szárnyra keltek, a magasba röppentek, több millió kilométernyi távolságot jártak be külön utakon barangolva, majd hűségesen visszatértek hozzájuk. Különleges kapcsolat volt ez – a véletlen furcsa játéka: két ember, egy elhagyatott tengerpart, és a béke csendjének finom, ezer meg ezer érzéssel átfont szövedéke.

– Ma hajnalban futottam – mondta a lány hirtelen. – Még sötét volt, a tenger hátborzongató fekete lyuk, a táj halott és néma. Az orrom hegyéig sem láttam, mégsem féltem. Tudtam, hogy nincs előttem akadály, a víz és a part elkísér, a sziklák és a pálmák óvón figyelik minden léptem. Meztelen talpam belesüppedt a homokba, és én éreztem minden szemcséjét, ahogy egy pillanatra a bőrömhöz tapadnak, majd finoman csiklandozva leperegnek róla. Éreztem a finom légáramlatot, ami az érő gyümölcsök édes illatát repítette felém, és éreztem az időt, mintha a másodpercmutató bennem ketyegne. Aztán megtorpantam valahol egy ciprusfa égig érő oszlopa alatt, és elgondolkodtam a magányon.

– Mi a magány? –kérdezte a fiú.

– A magány – mosolyodott el a lány – nem más, mint az emberi korlátoltság legelemibb megnyilvánulása. A magány szigorú fegyházi őrizet, melyet önmagára ró ki az ember. A magány az ego önző játéka, mely mindent és mindenki mást semmibe vesz. – Az arca úgy csillogott az elömlő aranyszín fényben, mint egy ősi, faragott homokkő-szobor. – Sosem lehetünk egyedül. Az élet milliárdnyi létformája vesz körül minden pillanatban. Még a testünk, ez a látszólag elszeparált, lélegző és érző hústömeg is külön univerzum, születés és halál végtelen körforgása, nyüzsgő élettér, biztonságos otthon végtelen számú apró élőlény számára. – Egy percre megtorpant, tekintete a hullámok közül felszökellő hal ezüstös testére tapadt; mintha apró, villanó pénzérmék borítanák sikamlós törzsét. – Mégis, ez idáig elhagyatottnak éreztem magam. Az élet veszett ki belőlem, Isten fordult el tőlem. Annyi keserűség halmozódott fel bennem, hogy én magam váltam a keserűséggé. Én voltam a gyűlölet, a düh és a kiábrándultság egy személyben.

A fiú nem szólt, nem akarta megakasztani a gondolatok árját. Az emlékek úgy törtek elő, mint a rideg sziklából fakasztott, jéghideg víz. Talán megtisztulást hoz, talán elmossa a fájdalom üledékét, mi a lányra rakódott.

– Ez idáig halott voltam – folytatta. – Megrekedtem abban a szörnyű pillanatban, újra meg újra átéltem, szinte élvezettel ismételgettem magamban a tragédia minden egyes momentumát. Éreztem a tűz perzselését a bőrömön, a sűrű füstöt, ami befurakodott a légutaimba, és szétmarta a tüdőmet. Hallottam a halálsikolyokat magam körül. Honnan jött? Ők ordítottak, a még eleven holtak? Vagy az én torkomból tört fel? Talán abban a minutumban már egyek voltunk, egyetlen haldokló lény – a kollektív szenvedés hangja, mely együtt énekel a lángok tátogó, fekete szájú kórusával. Tűz ütött ki a házunkban. Az ember sosem hiszi, hogy ez vele is megtörténhet: valaki felelőtlenül nyitva hagy egy gázcsapot, valahol szikra lobban, és a következő másodpercben a valóságod elolvad, az életed pernyeként szóródik szét…

A távolban sirály kerregett. Messzi-messzi hajókürt bömbölt bele a végtelenbe. Érett ananász puffant a homokban. Megannyi hétköznapi csoda.

– És mi történt aztán? – húzta vissza a valóságba a fiú.
– A halál már eltelt, mikor rám került a sor. Nem kívánt többet. Én maradtam az egyedüli hírnök, az élő fejfa családom sírján. Tudod… döbbenetes élmény ez. Egyik nap felkelsz, és azt tapasztalod, hogy nincsenek többé gyökereid. Mindenki, aki számított, elment… a család, az egység, ami megalapozta az életet, ami elhelyezett térben és időben, ami útjelző táblákkal irányított a lét rögös ösvényein – nincs többé. Súlytalan vagy, mint egy papírrepülő, amit ide-oda vet a szél. De bárhova sodor is, nem számít, mert az otthon már csak egy üres fogalom, mi beleomlott a múlt semmibe nyíló szakadékába.

– Sajnálom! – Az együttérzés karja nyúlt ki a lány felé, de végül megállt a levegőben. Nem volt rá szükség, hogy belekapaszkodhasson.
– Így kerültem ide – tört elő a megkönnyebbült sóhaj. – A szél ide sodort. A gyökértelenség egyben szabadság is. Újjászületés. Olyan vagyok, mint a gyermek, aki először fedezi fel a világot. Minden új, még az oly ismerősnek tűnő dolgok is, mint a napfelkelte, a szél, a tengerpart. Annyi mindent látok, amit korábban nem vettem észre.
– Csodálatos… – helyeselt a fiú.
– Látod azt a szigetet ott a távolban? Olyan, mint egy kis pattanás a tenger fényes hátán.
– Vajon mekkora lehet? Épp csak egy kis talpalatnyi, vagy nagyobbacska föld? Vajon házak nőnek a lankás domboldalakon, vagy teljesen lakatlan? Vajon annak a partján is ül most egy emberpár, akik a szárazföldet vizslatják, és azt találgatják, ki lehet ott? Mintha tükörbe néznénk.
– Vagy egy milliárdos üzletember építtetett rajta kúriát. A terméskőből emelt falakat sűrű kúszónövény-rengeteg nőtte be, a széles teraszok fölé pálmafák lombozata von napernyőt – fantáziált a fiú.
– Ó, igen – nevetett a lány. – És mit látsz még? Meséld el!
– Hatalmas úszómedencét, melynek partján lusta hölgyikék henyélnek, koktéllal a kezükben. Kertészfiút, aki a formára nyírt sövényeket igazítja. Helikopter-leszállópályát. Golfpályát a ház mellett. Az árnyékban parkoló, fehér golfkocsikat, és gondosan nyírt, méregzöld gyepet.
– Még, még, még! – A lány vidáman összeütötte a tenyerét.
– Konyhát, melyben szakácsok és kukták sürgölődnek, fő a homár, sülnek a kagylók és a halak.
– Fűszer- és olajillat száll a levegőben – vette át a szót lelkesen a lány. – A kés egy lédús paradicsomba vág, és sűrű, vérvörös lé fröccsen szerte-szét. Derűs salátalevelek hűsölnek egy tál oldalának támaszkodva, mintha csak egy jakuzziban pihennének.
– És a konyhafőnök titokban nagyokat húz a kötényzsebébe rejtett rumos palackból…

Önfeledt kacajuk átcikázott az óceán gyűrött hátán, kikötött a távoli szigeten, felszáguldott a dombokon, és bekopogtatott a képzeletbeli kúria nehéz faajtaján. A nap felszökkent egy felhő hátára, rákönyökölt, és onnan figyelte őket, szórakozott sugarakat lövellve feléjük. Elhallgattak. Fantáziájuk elröppent, mint egy fáradhatatlan albatrosz.

– Azóta a nap óta csak keresem, kutatom a szépséget – komorult el újra a lány. – Ha nem látnám mindezt a csodát, a halál elérte volna a célját. És csak azért is legyőzöm őt! Nem nyerhet! Nem férkőzhet be oda, ahol ennyi élet van, nem igaz? Néha gyűlölöm azért, amit elvett tőlem. Gyűlölöm azért, hogy fáj… Máskor pedig, mint például ezen a reggelen, hálás vagyok neki. Felkapott, és olyan erővel pörgetett meg, hogy elszakadtak gúzsba kötő rabláncaim. Szabad vagyok. Nincs semmim, ezért azt csinálhatok, amit csak akarok. Látok! Látom a jelent, látom a jövőt. Látom magam, amint felkelek innen, és egyszerűen tovaszállok; amint vad szélvészként süvítek végig a létem időegyenesén, és minden pontján várakat emelek. Látom a világegyetemet, és látom benne önmagam. Látom önmagam, és látom benne a világegyetemet. Már nem félek.

Só illatú csend. Könny ízű hallgatás.

– Tudod, hogy én miért jövök ide minden reggel? – szólalt meg kisvártatva a fiú.
– Miért?
– Te vagy a szemem, és rajtad keresztül olyan szépnek látom az életet, amilyennek elképzelni sem tudnám. Minden hajnalban újjászületek melletted. Te is egy sziget vagy, néma kikötő, ahol mégsem vagyok soha egyedül…
– Micsoda szerencse… – nyílt halvány mosolyra a lány szája. – Most hogy megismertük egymást, elfelejtettük ismerni a magányt. – Elnézett a semmibe, mintha várna valamire: egy óriáshajó felbukkanására a horizonton, egy gondtalanul fickándozó delfinre, egy elhagyatott citromsárga gumicsónakra, vagy csak egy sóhajra, ami egyedül az ő fülébe suttogja a megváltás igéjét. Még nem akart elindulni, de lassan vége a hajnalnak, elérnek az idő senkiföldjének határáig, és visszatartóztathatatlanul beköszönt az új nap. – Jack! Fázom… – lehelte. – Vigyél vissza!

És a fiú gyöngéden felemelte törékeny, ernyedt kis testét, vigyázva a kerekesszékbe helyezte, és üresen meredő szemgödreit elfordította a málladozó tűzfaltól. A kórház hanyagul aszfaltozott, göröngyös udvarán meg-megbicsaklottak a kerekek, de a fiú óvatosan irányította őket a rámpa felé. Mikor az ajtóhoz értek, ösztönösen lesimította klórszagú, világoskék ápolói köpenyét, és megigazította a lány köntösét is. Megszokás volt ez már, egy szertartás záróakkordja. Mielőtt elnyelte volna őket a nyomasztó, szürke épület, még egyszer lopva visszatekintett a válla mögött. Megpróbálta maga elé idézni a tengerpartot, a hajnalhasadást, a szigetet a mesebeli kúriával, de már csak betont látott, omladozó vakolatot, korhadó ablakkereteket, és egy pirosra mázolt padot, ami a világ legotrombább tűzfalára néz. Arra gondolt, hogy vaksága súlyosabb, lelke sivárabb, mint a gondjaira bízott, összeégett emberi roncsé, aki a gyulladt, nyers hús börtönébe zárva, halálra ítélve, megfosztva mindentől, ami elviselhetővé teszi itt tartózkodásunkat, képes még hinni az életben. Igazat mondott a lánynak: minden reggel újjászületik mellette, de amint eloszlik a pillanatnyi varázs, szíve dermedten hull az aszfaltra, akár a röptében meggyilkolt madár, hogy kínhalált haljon a reménytelenségben.