Blog Mindent az írásról

Amikor valaki mesél a fejemben…

Kissé skizofrén hivatás az íróé. Az biztos, hogy kell hozzá némi “elborultság”, illetve nyitottság arra, hogy többről szól az élet, mint amit a fizikai síkon látunk és tapasztalunk. Beszélgettem már egy-két íróval, interjút is olvastam párral, és volt egy közös pont, amit szinte mindegyikük ugyanúgy fogalmazott meg: “a karakter találja meg őt” az “író csak szócső”.

Nehéz ezt jól megfogalmazni, de valahogy tényleg így van. Ha úgy ülök le írni, hogy van egy elképzelésem arról, milyen karaktert szeretnék megformálni, általában nem szokott jól sikerülni a kísérlet. Akkor száll meg igazán az ihlet, ha egyszer csak váratlanul “valaki” megszólal a fejemben, és elmeséli a történetét. Szépen, lassan csepegteti az infót, feltárja előttem a lényét, az érzéseit, a motivációit, és elvezet az első szótól az utolsóig. Van olyan karakter, aki gyorsan megmutatja magát, de olyan is, akivel hónapokig ismerkedem, mire késznek érzem magam arra, hogy életre keltsem. Ilyenkor vázlatokat készítek, bizonyos szempontok alapján végigzongorázom magamban a személyiségét, a tulajdonságait, a cselekedeteit, és keresek hozzá egy arcot. Ez utóbbi gyorsan, szinte ösztönösen történik: végigböngészem a Google képkeresőjét, és egyszer csak rábökök: igen, ő az! A nevekkel is ugyanígy teszek. Amikor pedig már megvan a név, az arc és a főbb jellemzők, már gyorsan haladunk tovább.

Abban biztos vagyok, hogy csak olyan karakterek tudnak megtalálni, akikkel valamilyen szinten képes vagyok azonosulni. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül kedvelem és egyetértek vele. Sok olyan főhőst, vagy mellékszereplőt írtam már, akik nem hogy szimpatikusnak nem tűntek, de előfordult, hogy utáltam őket. 🙂 Az a lényeg, hogy érzelmeket váltsanak ki belőlem – akár negatívat is – hiszen érzelemből írunk. Ha nem így lenne, élvezhetetlen lenne a mű, vagy meg sem születne, mert egy idő után elunnám és feleslegesnek érezném a folytatását.

Aztán itt van egy másik fontos kérdés, ami heves vitákat szokott kiváltani az írók között. Csak olyasmiről tudunk mesélni, amit átéltünk, megtapasztaltunk? Csak olyan helyszíneket tudunk hitelesen visszaadni, ahol éltünk? A magyar író csak magyar szereplőkről, magyar helységekről írhat? Én ebben nem hiszek. Ha valaki egy sorozatgyilkost formál meg, nem kell ahhoz ölnie, hogy bele tudja képzelni magát a helyzetébe. A krimiírók elég nagy bajban lennének, ha ez így működne. 🙂 A fantázia, illetve az empátia segít abban, hogy megismerjük ezeket a helyzeteket, beleéljük magunkat, és megpróbáljuk minél hitelesebben visszaadni. Na, meg a rengeteg kutatómunka. Én azt vallom, hogy kutatás nélkül nincs jó könyv, kivéve talán, ha önéletrajz. Ma már az internet áldásos segítségével az élet minden területéről bőséges információmennyiséget gyűjthetünk, illetve könnyedén összekapcsolódhatunk olyan emberekkel, akik érintettek, vagy szakértők az adott területen. Az alkotói munka ezen fázisát egyszerűen nem spórolhatjuk meg magunknak, különben az olvasó elég hamar átverve érzi majd magát.

Az írói hivatás szerintem nagyon hasonló a színészethez. Belebújsz valaki más bőrébe, magadra öltöd a személyiségét, és el is hiszed, hogy eggyé váltál vele. Számomra ez a munka legszebb, legizgalmasabb része, mert rengeteget tanulok belőle, és önismereti tréningnek sem utolsó. Minden egyes történettel gazdagabb leszek: előfordult már, hogy új hobbikra leltem, vagy elkezdtem intenzíven érdeklődni egy olyan terület iránt, ami azelőtt egyáltalán nem foglalkoztatott, ráadásul olyan embereket vonzottam be az életembe, akik valamilyen szinten kapcsolódnak az adott karakteremhez, vagy a sztorimhoz. Így tehát nem csak én írom a könyvet, de a könyv is ír engem. Csodálatos dolog ez (aki ismeri ezt az érzést, biztosan egyetért), csak egyetlen nagy nehézséggel kell minden alkalommal szembesülni: az elengedéssel. Amikor letetted az utolsó pontot, és búcsút kell intened a szereplőidnek, akikkel hónapokig, akár évekig együtt éltél, az eléggé tud fájni. Egészen addig, amíg valaki más újra el nem kezd mesélni a fejedben…

Ez is érdekelhet...