Dena és én

Amikor megfogalmazódott bennem a Négyszáz nap szabadság története, sokat gondolkodtam azon, milyen nézőpontból meséljem el.  Korábban mindig a „mindentudó E/3” szemszöget alkalmaztam, E/1-ben szinte soha nem írtam. Ennél a könyvnél azonban úgy éreztem, az túlságosan távolságtartó lenne, és a téma megköveteli, hogy intimebbé varázsoljam a légkört. Az első fejezetet mindkét verzióban megírtam, és akkor vált teljesen egyértelművé, hogy sokkal hatásosabb, ha úgy vezetem végig az olvasót a sztorin, mintha velem történt volna. Belehelyezkedtem hát Dena Roberts fejébe. Vagy úgy is mondhatnám, hogy kölcsönadtam neki a kezemet és a szókincsemet, hogy szabadon használhassa arra, amire akarja.

Mivel ez az első nagyregényem, amit E/1-ben vittem, számomra is érdekes kísérletet jelentett. Azt hittem, hogy Dena az én alteregóm lesz, akit kedvem szerint navigálhatok végig a sztorin, papírra vethetem általa a saját gondolataimat, a saját érzéseimet, és megvalósíthatom azokat a dolgokat, amiket én szerettem volna megélni. Szinte rögtön kiderült, hogy óriásit tévedtem. 🙂 Dena egyáltalán nem akart úgy viselkedni, mint én. Saját akarattal rendelkezett, és igen határozott személyiséggel, elképzelésekkel. Írta magát, és nem hagyta, hogy eltérítsem arról az útról, amin járni szeretett volna. Ha közbeavatkoztam, és megpróbáltam ráerőltetni a saját akaratomat, ellenállt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ilyenkor vagy borzalmasan rosszra sikeredett az adott fejezet, vagy egyáltalán nem tudtam folytatni, mert elhagyott az ihlet. Ismét bebizonyosodott, hogy az író csak szócső, amin keresztül valaki megvalósítja önmagát. 🙂

Ha én lettem volna a helyében, sok mindent máshogy intézek, máshogy reagálok bizonyos szituációkban, és hát lényegében az egész konfliktus okafogyottá vált volna, mert számomra egyértelmű lett volna a választás a két férfi közül… 🙂 A nézeteltéréseim Denával odáig fajultak, hogy adódott is egy komolyabb alkotói válságom, ami miatt több mint egy évre félretettem a sztorit, és inkább megírtam két másikat. Persze mindvégig nyomasztott, hogy a karaktereim a levegőben lógnak, és tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis visszatérek hozzájuk. Amikor sok idő elteltével ismét elővettem a nagyjából félkész kéziratot, azt mondtam a csajnak: „Oké, csinálj, amit akarsz, én leveszem rólad a kezem.” És tényleg így tettem: félreálltam az útból. Ezután néhány hét alatt befejeztem a könyvet, úgy, hogy fogalmam sem volt, mi lesz pontosan a végkifejlet.

Nehéz elképzelni, hogy az író és az E/1-ben írott főhőse között mély érdekellentétek húzódnak, de hát, ezt is megtapasztaltam. A végére már elég komoly ellenszenvet éreztem a lány iránt. Az eredeti kéziratban megengedtem magamnak, hogy egy kicsit megleckéztessem, és elmondjam neki a véleményem egy másik karakter hangján, de végül is ez csak a saját megnyugtatásomra szolgált, és nem került bele a végleges, szerkesztett regénybe.

Miután véget ért az írói munka, elengedtem őket, és néhány hetet-hónapot pihentem, illetve más karakterekkel foglalkoztam, persze lecsitultak bennem az indulatok, és megköszöntem Denának, hogy megbízott bennem, és elmesélte a történetét.