Törjük meg a csendet! – Gondolatok a Szép csendben c. filmhez

Szép csendben dolgozta fel a kiskorú áldozat ellen elkövetett szexuális határátlépést a frissen a mozikba került magyar alkotás, és sokáig nekem sem jöttek szavak a számra, miután távoztam a vetítésről. Nehéz érzés ült a gyomromon, düh és tehetetlenség tombolt bennem, és megkörnyékezett az a reménytelenség is, ami a filmbéli áldozat szemében ült az utolsó jelenetek egyikében.

Adott egy tizennégy éves lány, akit szemmel láthatólag elhanyagolnak: az édesanyja egyedül neveli, de vele sem alakult ki bizalmi viszonya. Az iskolában kívülálló, nem hemzsegnek körülötte barátok, sőt még kortárs bántalmazásnak is áldozatul esik. A másik oldalon ott áll a meglett korú férfi, aki sikeres a hivatásában, örömmel tanít és élvezettel fürdőzik diákjai nagyrabecsülésében, de valami mégis hiányzik. Az otthoni légkör áporodott, a házasságából már rég kiveszett a tűz, az egyetlen kapocs, ami még összeköti a feleségével, az a közös fiuk és az asszony betegsége, amelyben férje segítségére szorul.

A férfi menekül otthonról. Az élete utolsó harmadához érkezett, foggal-körömmel kapaszkodik mindabba, ami visszaidézhetné egykori életerős, tettvágytól duzzadó önmagát; figyelemre és csodálatra vágyik, hódítani akar, hős akar lenni valaki szemében. A lány szintén menekül. Kétségbeesetten kutat egy biztonságos hely után, ahol elfogadják, ahol látják és meghallgatják, sőt még szeretik is. Ezt a két embert aztán összesodorja a sors, és kezdetét veszi a játszma, amelyben csak vesztesek lehetnek.

Képtalálat a következőre: „szép csendben”

Amikor szexuális visszaélésre gondolunk, általában az a kép jelenik meg előttünk, amikor az agresszor figyelmen kívül hagyva áldozata érzéseit, sőt emberi mivoltát, erőszakot követ el rajta. Nem csak a konkrét megerőszakolás számít erőszaknak, de minden olyan tett, legyen az egy érintés, simogatás vagy akár verbális közlés, amely az áldozat akarata ellenére történik.

Létezik azonban a határátlépésnek egy olyan fajtája, ami látszólag konszenzussal jön létre. A filmben ábrázolt esetben a diáklány engedélyt ad a tanárának a közeledésre, és egyszer-egyszer még provokálja is. Akkor mi a probléma? – merülhet fel bennünk a kérdés. A mai napig közkedvelt témája a romantikus regényeknek a tanár-diák szerelem, és talán annak idején mi magunk is ábrándoztunk egy-egy jóképű/csinos oktatónkról az iskolapad mögött. A baj az, hogy ebben a kapcsolatban az egyik fél kiskorú, éretlen személyiséggel rendelkezik, és alárendelt helyzetben van. Kiszolgáltatott, mert tapasztalatlan, nem tudja pontosam felmérni, mi történik, és mert még mindig emlékszik a tanításra, hogy „fogadj szót a felnőtteknek”. Ráadásul az iskolai hierarchikus rendszerben is a pedagógus szinte teljhatalmú fennhatósága alatt áll.

A fiatal, még gyermeki személyiséget ilyen helyzetbe legtöbbször a figyelem- és szeretethiány sodorja. Arra vágyik, hogy valaki teljes odaadással forduljon felé (amit korábban az édesanyja valószínűleg elmulasztott megtenni), és amikor egy túlidealizált egyén, egy nagy tekintélyű felnőtt, egy példakép megadja ezt a figyelmet, az felér egy csodával. A gyermek szerelemre lobbanhat, erős vágyódást élhet meg, és bármire hajlandó, hogy imádata tárgyának közelében lehessen. Nem szexuális kapcsolatot keres a felnőttel, de elfogadja, ha ez a figyelem feltétele. Belül azonban érzi, hogy valami nem stimmel; hogy ami vele történik, az nem természetes, hogy valamilyen módon megsértették a határait, és erre ráerősít a kapcsolatot övező titkolózás, esetleg fenyegetés: „Ha bárkinek is elmondod, köztünk vége.” Vagy a felelősség áthárítása: „Ha megtudják, nagy bajba kerülsz. Mindenki tudni fogja, milyen könnyűvérű vagy.” A fiatal pedig elhisz minden szót, hiszen „a felnőttnek mindig igaza van”, és némán cipeli a másik bűnét, magát érzi mocskosnak, alávalónak, végül meggyőződik róla, hogy ezt ő megérdemelte, és megtanulja, hogy a szeretetnek ára van.

Képtalálat a következőre: „szép csendben”

A felelősség természetesen nem az övé, hanem a felnőtté, akinek fel kéne ismernie a közeledés mögötti valódi okot, akinek tudnia kéne kordában tartani a saját vágyait, akinek fel kéne mérnie, milyen elképzelhetetlen károkat okozhat egy még fejlődésben lévő ember lelkivilágában. Akkor is, ha a másik igent mond. De ki merjük-e jelenteni teljes biztonsággal, hogy egyedül ő a bűnös és őt terheli az összes felelősség? A filmben zseniális érzékenységgel ábrázolják, hogy a tanár bácsi is csak ember, aki kétségei között őrlődik, aki elcsábul, aki gyengédségre vágyik. De ami a legfontosabb: nem gonosz. Nem érzéketlen, nárcisztikus agresszor, aki sarokba szorítja védtelen áldozatát; ő is érez és szenved. A probléma az, hogy sem ő nem beszélhet senkinek őszintén az érzéseiről, sem a lány. Senki nem kérhet segítséget. A filmben hangsúlyosan megjelenik az a nagyon tipikus reakció, hogy amikor ilyesfajta kínos incidens történik, mindenki elfordítja a fejét. Megkérdőjelezik az áldozat szavahihetőségét, alig-alig merik csak szembesíteni az elkövetőt a tettével, tagadnak, vagdalkoznak, vagy teljes hallgatásba vonulnak.

A szexualitás még mindig az egyik legnagyobb társadalmi tabu; tojáshéjakon lépkedünk, amikor beszélni kell róla, holott az emberi lét teljesen természetes része. Megdöbbentő volt nézni, ahogy a szereplők küszködnek a szavakkal, képtelenek megfogalmazni, hogy mi is történt, „ki hova nyúlt”, és közben a tekintetükből süt a szégyen és a félelem, hogy valami olyasmi derül ki, amiről nem lehet beszélni, amit nem lehet megoldani. A film egyik talán legnehezebb jelenete, amikor a tagadni próbáló, feldúlt anya úgy faggatja a lányát a történtekről, hogy „Ugye, nem…? Mondd, hogy nem!” szinte szuggerálva, hogy nemleges választ adjon. Végül a gyerek eleget tesz a felé támasztott elvárásnak, és egyedül marad a szégyenével, fájdalmával, kérdőjeleivel.

Képtalálat a következőre: „szép csendben”

Mindenki felelős és mindenki áldozat. Mert hallgatunk, mert homokba dugjuk a fejünket, mert ítélkezünk és közben nem segítünk egymáson, mert azt hisszük, hogy ez velünk úgysem történhet meg, mert áldozatot hibáztatunk, mert hazudunk és álarcokat hordunk, mert szemet hunyunk az erőszak felett, mert egy őszintétlen társadalomban élünk, ahol mindenki látja az elefántot a szobában, mégis úgy teszünk, mintha nem létezne.

A szexuális visszaélés a mai napig mindennapos jelenség az iskolákban, az otthonokban, a munkahelyeken. Beszéljünk róla, és ítélkezés helyett próbáljuk megérteni az okokat és segítséget nyújtani azoknak, akiknek szüksége van rá. De a legfontosabb: törjük meg a hallgatást, és beszéljünk róla, beszélgessünk egymással – hangosan.

A film előzetese:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.