Sienna Cole Veletek előfordult már olyan, hogy valakit túlidealizáltatok vagy épp leértékeltetek, aztán később derült ki, hogy tévedtetek? Volt már úgy, hogy túl hamar hoztatok ítéletet valaki fölött? Hogy megpróbáltatok valakit belepréselni egy sztereotípiába, hogy könnyebb legyen őt elhelyezni magatokban?
Azt tapasztaltam életem során – különösen az elmúlt néhány évben – hogy az emberek nagyon összetett, színes, bonyolult lények, akikben egyenként is fellelhető egy csomó ellentmondásos aspektus. Nincs jó és rossz, fekete és fehér – mindezek egyszerre és nagyon sok árnyalatban léteznek. Épp ezért címkézni sem érdemes, hiszen a címkék nem arról szólnak, akikre ráaggatjuk őket, hanem saját magunkról – a saját szubjektív megítélésünkről. És még akkor is tévedhetünk.
Bevallom, egy kicsit mindig örülök, ha olyan visszajelzést kapok tőletek, hogy valamelyik karakteremet nem találjátok szimpatikusnak. Akkor tudom, hogy ott történt valami. Egyrészt sosem célom senkit sem szimpatikussá tenni. Igyekszem – egy regény nyilvánvaló korlátain belül – megmutatni a szereplőim minél több arcát, a szépet ugyanúgy, mint a gyűlöleteset. A hibákat, a hiányosságokat, a szenvedést ugyanúgy, mint a fejlődésre, a boldogságra való törekvést, a korrigálást. A haragot és a szeretetet. Az elutasítást és az elfogadást. Mert ilyenek vagyunk. Ilyen az ember. Persze szeretjük a hősöket, és ugyanúgy a gonoszokat is, mert könnyen választhatunk oldalt, és drukkolhatunk valamelyikük győzelmének. De mi van, ha a gonosz fellebenti a fátylat a szándékairól, és megmutatja a cselekedetei okát? Ha megismered, mitől lett ő megátalkodott, mi ez a pusztító düh benne, és felébred iránta az együttérzésed? És ha a hős leveti míves maszkját, és mégsem olyan nemes és jószándékú, mint hitted? És mi van, ha ezek a szélsőségek egyetlen emberen belül is léteznek?
Visszatérve a szimpátiára. Rájöttem, hogy nekem nem azzal van dolgom, amit szeretek. Az úgy oké. Sokkal többet tanulhatok azokból a dolgokból, melyek iránt ellenszenvet érzek, mert ezek mind rámutatnak valamire, amit elutasítok – saját magamban. És innen már lehet tovább gondolkozni, fel lehet tárni valamit, amihez eddig nem volt hozzáférésem. Az antipatikus emberek, a visszataszító események – különösen, amelyek ismétlődően bukkannak fel – mind-mind tükröt tartanak elénk. Mi az, ami zavar? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Ami felháborít? Ami dühöt, undort kelt bennem? Milyen érzelem rejtőzködik az elutasítás mögött? Honnan ismerős ez az egész? Szuper kis önismereti kérdések.
Arra biztatlak benneteket, hogy ha legközelebb belefuttok egy irritáló karakterbe – nem feltétlenül az enyémbe – egy pillanatra álljatok meg, és gondolkodjatok el, miért éreztek úgy, ahogy? Nagyon érdekes felismerések jöhetnek. És mennyire menő már ezeket biztonságos terepen, egy fiktív szereplővel kapcsolatban megtenni, mint a való életben, ahol viszont ez egy sokkal fájdalmasabb folyamat lehet?
Épp erre valók a regények: hogy gondolatban kipróbáljunk olyan helyzeteket, melyekbe sosem mennénk bele, találkozzunk olyan emberekkel, akiket messzire elkerülnénk, és elgondolkozzunk olyan nézőpontokon, meggyőződéseken, melyeket elutasítunk.
