– avagy a művészet valódi arca

A József Attila Emlékházban jártam

Hétvégén Balatonszárszón jártam, és erős késztetést éreztem, hogy betérjek a József Attila Emlékházba. Az apró, ám jó érzékkel berendezett tárlat az egykori Horváth panzióban kapott helyet, ahol a költő az 1937. december 3-án bekövetkezett halála előtti utolsó heteit töltötte.

Múzeumi őszbúcsúztató a József Attila Emlékházban 2019 |  CsodalatosBalaton.hu
Balatonszárszó, József Attila Emlékház

Bár tinédzserként is szenvedélyesen szerettem olvasni, bevallom, hogy az irodalom, mint tantárgy nem került közel a szívemhez, így nagy íróink, költőink művészete sem érintett meg különösképpen. Persze örömömet tudtam lelni a szép versekben és novellákban, de valami mindig hiányzott ahhoz, hogy igazán át tudjam érezni a szavak mögötti tartalmat. Művészóriásaink megfoghatatlan árnyalaknak tűntek, akikben alig-alig fedeztem fel valami emberit, és az, hogy éppen hol végezték tanulmányaikat, vagy melyik társulathoz álltak be vándorszínésznek, számomra nem jelentett többet puszta adathalmaznál. A lényeg valahol – legalábbis az én szubjektív megélésemben – elveszett.

Csak felnőttként kezdett foglalkoztatni a művészeti alkotások mögött álló ember, amikor a „művészlélek” mibenléte felé fordult a figyelmem. Életrajzok és életrajzi regények sokasága után fedeztem fel a motívumot, mely kultúránk gyöngyszemeinek megszületése mögött húzódik: az emberi lét borzalmakkal teli bugyrait, a jellemző traumákat, melyek megtapasztalásához ez esetekben rendkívül érzékeny lélek társult. Rájöttem, ez volt számomra a kirakós hiányzó darabja; ezzel a tudással már egészen máshogy voltam képes befogadni a műveket és létrehozóikat.

Traumákról beszélni talán csak az elmúlt évtizedben vált szabaddá. Mostanában kezdett a köztudatba beszivárogni, milyen hatással van egy ember életére a bántalmazó családi háttér, az erőszak, az elhanyagolás. Persze annakidején az irodalomórán megemlítették, hogy József Attilát elhagyta az apja, hogy nyomorogtak, és az édesanyja arra kényszerült, hogy nevelőszülőkhöz adja őt. Arra is emlékszem a tanulmányaimból, hogy nevelőszülei Pistának szólították, mert nem ismerték el, hogy az Attila létező név. De mélyebb értelmezés nélkül mindez csak életrajzi adat maradt; nem tudatosult bennem, mekkora törést okoz egy gyerekben, ha konkrétan megfosztják az identitásától; ha idejekorán elveszíti a családját, és gyökértelenül tengődik a világban.

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni - avagy a cselekedhető - Hernádi  Blog - Online antikvárium

Mindez alapjaiban határozta meg a költő életét, és ott lüktet minden papírra vetett szava mögött. A gyönyörű versekben éppúgy, mint leveleiben, és sürgető kényszerből, saját magának lejegyzett gondolataiban. Utóbbiakat nem tették a tananyag részévé, és csak az találkozik velük, aki mélyebben beleássa magát az irodalmi hagyatékba. A Szabad-ötletek jegyzékében megmutatkozik József Attila sötétebbik arca, a világ elől elrejtett összetört gyermek, akit pusztító indulatok, fortyogó vágyak feszítenek. A Magyar Elektronikus Könyvtárban ingyenesen elérhető az írás, melynek elején szigorú figyelmeztetés áll:

A Szabad-ötletek jegyzékének kiadása a magyar irodalom egyik legvitatottabb kérdése, mely sokak véleménye szerint soha nem szabadott volna, hogy a közönség elé kerüljön. Egy ember világának azon mélységeit tárja fel, melyek talán jobb, ha sosem kerülnek napvilágra. Mások azonban azt vallják, hogy a szöveg hozzásegít a versek értelmezéshez, és ilyen szempontból lényeges dokumentuma az életműnek. Mivel a Szabad-ötletek jegyzéke helyenként rendkívül felkavaró, és fenn áll a lehetősége, hogy olvasás után jelentősen változhat a költőről kialakult kép, kötelességünknek éreztük, hogy erről előre figyelmeztessük az olvasót, attól függetlenül, hogy a teljesség igénye miatt jelen kiadásba is bekerült az írás.
mek.oszk.hu

A felhívás jogos: a jegyzetek valóban megváltoztatják nagy nemzeti költőnkről kialakult, idealizált képünket, és a piedesztálról lelép a gyarló ember, kinek sokszor megdöbbentően profán, nyers megnyilvánulásai az elevenünkig hatolnak. Szexuális és gyilkos fantáziák, dühös, gyűlölettől csöpögő kirohanások – az elfojtott árnyékrészek kikacsintása a tudattalanból. Ez is az ő komplex lényéhez tartozik, és úgy érzem, fontos lenne tudni, beszélni róla.

Németh Attila pszichiáter, a Nyírő Gyula Kórház – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetének főigazgatója, a 2015-ben megjelent Művészek és pszichopatológia című albumában részletesen foglalkozik József Attila személyiségrajzával. A rendelkezésére álló információk alapján valószínűsíti, hogy a költő borderline típusú személyiségzavarban szenvedett, amit súlyos depresszió és életének utolsó szakaszában pszichotikus epizódok kísértek. „Az ilyen egyénekre a legjellemzőbb kifejezés, hogy »stabilak az instabilitásban.«” – írja Németh Attila. (A könyvet egyébként jószívvel ajánlom: rengeteg érdekességet megtudhatunk többek közt Van Gogh, Frida Kahlo, Dalí és több magyar író, költő személyiségéről is.)

A József Attiláról írt jellemzésekből, levelekből – melyek közül többet is kiállítottak a szárszói múzeumban – kirajzolódnak a borderline személyiségzavar jellemző megnyilvánulásai. Ezek közül talán Kozmutza Flórának, a költő legjelentősebb múzsájának megemlékezése érintett meg a legjobban:

„Egy óra hosszat voltunk akkor csak együtt József Attilával – én utána még baráti társaságba mentem. De ez alatt az óra alatt megrendülve láttam, milyen viharszerű érzés fejlődött ki máris benne. Illetve nem akkor fejlődött ki. Életéről jóformán akkor alig tudtam valamit, de arra gondoltam, hogy az egész élete készíthetett elő benne – nyilván már apja eltűnése, főleg anyja halála óta – egy anyapótló, megbízható, végtelen szeretet utáni sóvárgást. Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csalódás, keserűség, »árvaság« után még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem.”

A költő így vallott állapotáról:

„Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között.” (Önvallomás, 1937 nyara)

Anna Freud (Sigmund Freud lánya) dolgozta ki az énvédő mechanizmusok elméletét: olyan alapvető megküzdési stratégiákat különböztetett meg, amelyek segítségével megbirkózunk a bennünket ért kisebb-nagyobb stresszel és traumákkal. Ezek között fellelhetők káros és egészséges megküzdési módok is. Az ún. szublimáció egy a magasabb rendű, sikeres stratégiák közül, mely során olyan tevékenységekbe öltjük elfojtandó érzéseinket, melyek társadalmilag elfogadottak, sőt, a társadalom javát szolgálják. A művészeti alkotómunka például ilyen. Itt visszautalnék arra a motívumra, amit korábban a művészek életrajzait böngészve felfedeztem. Valamennyiük képes volt szublimálni a szenvedéseit, amellett, hogy egyéb, sikertelen stratégiákat, (pl. szerfogyasztás, szexuális szabadosság) is alkalmazott.

József Attila - Szabad-ötletek jegyzéke - iPon - hardver és szoftver hírek,  tesztek, webshop, fórum
József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke

Eszembe jut a „szenvedő művész”, a „meg nem értett művész” sztereotípiája, amivel gyakran találkozom, és felmerül bennem a kérdés: vajon tényleg a szenvedés a művészet alapvető üzemanyaga? Vajon egy elégedett, önmagát teljesnek érzékelő ember érez késztetést arra, hogy alkosson? Vagy az alkotásban mindig ott van, hogy valamit „ki kell írni/festeni/zenélni” magamból…? Esetemben ez a megállapítás igaz; én főként terápiás célra használom az íráskészségem, és csak mostanában találkoztam azzal az elképzeléssel, hogy a kreatív energia a teljesség állapotából is elérhető, üzemeltethető. Nem tudom, személyes tapasztalatom még nincs róla. Mindenesetre elgondolkodtat, és kissé meg is rémít a feltételezés, hogy kultúránkat megnyomorított, traumatizált egyének szublimált lelki tartalmai alkotják – legalábbis jelentős részben. Ennek üzenetéről, hatásairól azonban semmit nem tudunk meg, mint ahogy átlagos kis- és középiskolás tanulókként nem is ismerkedünk meg a művek mögötti lélektannal.

Ez a tudás mennyiben változtatná meg például az irodalommal való kapcsolatunkat? Mennyiben mélyítené el az empátiánkat a világban tapasztalható szenvedés iránt, ha ezzel komolyabban foglalkoznánk? Ha testközelbe hoznánk, és elérhetővé, érthetővé tennénk a művészt az iskolás közönség számára (is)? Talán egy-egy vers vagy novella kapcsán a tankönyvekben található, száraz elemzések helyett érdekes diskurzus nyílhatna, ahol a tanulók saját megélései is teret kapnak, így a művészet elérhetné eredeti célját: hogy önmagunk és egymás felé fordítson bennünket. Stigmatizálás helyett párbeszédbe emelnénk a traumatikus élményeket, a személyiségfejlődésben bekövetkező töréseket és patológiás eltéréseket, és megértenénk kialakulásuk okait és következményeit. Mindezek lenyomatait pedig együtt keresnénk az irodalmi életművekben.

József Attila sajnos magára maradt a démonaival; korának terapeutái nem tudtak segíteni rajta. Hiába rendelkezett kimagasló tehetséggel, és igyekeztek támogatni oly sokan, fájdalmának enyhítésére végül csak egyetlen megoldást talált. Az emlékháztól egy kőhajításnyira ott a vasútállomás, ahol a kiállított képek, versek és szövegrészletek után kifejezetten szívszorító végigsétálni. 1937. december 3-án a költő a balatonszárszói állomásról induló tehervonat elé vetette magát. Ma már más szemmel olvasom a verseit. Nem a nemzet óriását, az elérhetetlen nagyságot látom mögöttük, hanem az embert, aki az írás segítségével igyekezett elviselhetőbbé tenni földi poklát.

Rejtelmek zengenek,
Őrt állok, mint mesékbe’
Bebujtattál engemet
Talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
Elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
Folyamodik teérted.

Én is írom énekem:
Ha már szeretlek téged.
Tedd könnyűvé énnekem
Ezt a nehéz hűséget.

József Attila: Rejtelmek
1937. február

Ez is érdekelhet...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.