És te miért írsz?

Megjegyzések, amiket kaptam, amikor elárultam, mivel foglalkozom:

“Ez akkor nem is igazi munka.”
“Ebből azért nem lehet megélni, ugye?”
“Álnéven írsz? Nem vállalod magad?”
“Szórakoztató irodalom…? Szóval ponyva.”
“A szépirodalom nem menne…?”
“Ma már mindenki írónak hiszi magát… de X, Y meg Z… na ők voltak az IGAZI írók.”
“A nők is tudnak krimit írni? Ez ilyen női krimi?”
“Miért pont krimi, miért nem romantikus?”
“Á, hogy romantikust is írtál… Ez így jó, hogy összevissza írsz?”
“Miért pont ez a kiadó, miért nem egy másik?”

Miért? Miért pont? Miért nem? Miért igen?

Félreértés ne essék, sokkal nagyobb számban kapok támogató, bátorító visszajelzéseket, és kedves, őszintén érdeklődő kérdéseket. De időnként elő-előkerül valaki, akinek szavai mögött egészen más szándék lapul. Még érezni is lehet: máshonnan jön, más energiával, olykor egy szájrándulással vagy lapos pillantással kísérve.

Volt, hogy ez nagyon tudott fájni. Azzal a mélyen bevésődött, hibás meggyőződésemmel rezonált, hogy sosem lehetek elég jó, nem jól választok, tévúton járok, ha a saját belső hangomat követem. A másoknak való megfelelés kényszere, az elfogadás iránti kétségbeesett vágy táplálta a maximalizmusomat, ezért az írás élvezetes elfoglaltsága túlságosan is sokszor vált kemény munkává, olyasvalamivé, amiben nem találtam többé örömöt. De ezek a hangok akkor sem szűntek meg, amikor azt éreztem, hogy minden tudásomat és képességemet latba vetettem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Sőt, talán akkor hangosodtak fel igazán…

Sok-sok évembe telt elfogadni, hogy lesz, aki akkor sem fog szeretni és értékelni, ha a fejem tetejére állok, ha a csillagokat is lehozom az égről. És ez rendben van. Nem tudok rajta változtatni, és már nem is akarok. Ami fölött azonban hatalmam van, az a saját belső világom, a korlátozó hiedelmeim átrajzolása. Önmagamat megtanulhatom elfogadni és szeretni annyira, hogy elhiggyem: elég jó vagyok úgy, ahogy vagyok. A fejlődés iránti vágy ekkor már nem félelemből és kényszerből fakad, hanem abból a kíváncsiságból, hogy felfedezzem, hol húzódnak a határaim, és meddig feszegethetem őket. Én dönthetem el, mi az ami még komfortos, és mi az, ami már nem.

Jelenleg így komfortos és örömteli számomra: szórakoztató irodalmat, krimit és thrillert írni, emberi mélyégekről és magasságokról, sötétség és fény, fájdalom és öröm kontrasztjairól mesélni, írói álnéven alkotni, mert így neveztem el a kreatív alteregómat, nem versengeni sem szépírókkal, sem más, “ponyvában utazó” lángelmékkel, a saját terápiámként (is) használni ezt az önkifejezési formát, és gátlástalanul beletenni mindent, ami foglalkoztat. Akkor is, ha az abszurd, hajmeresztő, vagy épp sablonos, ezerszer lerágott csont. Akkor is, ha nem egységes az énmárkám, mert egyébként én sem vagyok az: millió és egy dolog érdekel, és imádom a változatosságot, a tág perspektívát. Így vagyok önazonos.

Ha mások meg tudnak kérdőjelezni, akkor valójában te is megkérdőjelezed magad. Ellenben, ha megismered és megszilárdítod magad abban, ami vagy, ezek a hangok egyre kevésbé érnek el hozzád, vagy ha mégis, nem tudnak a bőröd alá hatolni. A maszkok, a felvett szerepek már nem igazán működnek, belefáradtunk a színjátszásba… az önazonosság, a valódiság, ami a sérülékenységet és a tökéletlenséget is magában rejti azonban mindennél vonzóbbá vált.

Én is tanulom még, babalépésekkel merészkedek kifelé az árnyékból, szokom az új, durva védőpajzsok nélküli bőröm… ám ez a bőr már szabadabban lélegzik, és képes átengedni a szeretetet, képes őszinte érintésekre is. Nem fog mindenki szeretni, és nem fog tudni mindenki kapcsolódni hozzám. De aki igen, az őszintén fog, azonos értékrend mentén, és én már nem is akarok másképp. Miért? Mert így döntöttem.