Ha választanom kéne egy szimbólumot, ami a leghűbben visszatükrözi az írói hitvallásomat és a választott témáimat, az árnyék lenne az. Az árnyékkal kapcsolatban talán a legtöbbünkben ambivalens érzések ébrednek. Egyszerre sötét, ijesztő és idegen; a valóságnak csak a lenyomatát, a sziluettjét mutatja meg, ugyanakkor természetes, hiszen mindenhova követ bennünket, hozzánk tartozik. Felismerhetünk benne egyfajta biztonságot.

A modern pszichológia sokat foglalkozik az árnyékrészeink kérdésével, mely tudás, üdvözítő módon, egyre szélesebb körben válik ismertté. A lélektani értelemben vett árnyék fogalma Carl Gustav Jung pszichoanalitikustól ered, aki így definiálta: „Minden olyan személyes és kollektív pszichikus diszpozíció összessége, amelyet nem élünk meg, mivel összeegyeztethetetlen tudatosan választott életformánkkal – autonóm részszemélyiséggé szerveződik a tudattalanban.”

Kultúránk és társadalmunk megköveteli, hogy bizonyos természetes érzéseket, vágyakat és kifejeződési formákat elfojtsunk magunkban.

Egészen korai életszakaszunkban megtanuljuk, hogy a lényünknek csak azon aspektusait élhetjük meg szabadon, melyek elfogadhatóak az elsődleges gondozóink számára. Tesszük mindezt a legősibb ösztönünktől vezérelve a túlélésünk érdekében. Mivel rendkívül kiszolgáltatottan érkezünk a világra, testi és lelki szükségleteink biztosítása attól függ, mennyire tudunk összhangban működni a gondozóinkkal és később a tágabb környezetünkkel. Az ő igényeiknek és elvárásaiknak való megfelelés elsődleges annak érdekében, hogy gyökeret ereszthessünk a gondoskodás és szeretet biztonságot adó, tápláló talajában, és megkezdhessük a fejlődésünket.

Kultúránk – és ezáltal a szüleink, akik szintén ezt a kultúrát szívták magukba –, általában engedelmességre nevel bennünket. A társadalom megbecsült tagjai menetrendszerű, megtervezett és jól behatárolt életet élnek, belesimulnak a környezetükbe, és maradéktalanul ellátják a rájuk kiszabott szerepeket. A másságot, a különcséget, a normáktól nagyban eltérő kifejezésmódokat általában nem tolerálják; az úgynevezett „vadhajtásokat” igyekeznek még idejében lenyesegetni. A kényelmetlen érzések, mint a düh, a harag, a frusztráció, a csalódottság, a félelem szintén olyasmi, aminek nem szívesen engednek teret, és elutasítással reagálnak rájuk, vagy megpróbálják a lehető leggyorsabban elnémítani. Természetesen egyénenként változhat annak megélése, hogy mekkora szabadságot hagytak az önazonos én teljes spektrumának megtapasztalásában, de általánosságban azt látom, hogy az emberek nagy része óriási sérelmeket és hiányt szenvedett el ezen a fronton.

Ahogy Jung is megfogalmazza, a rossznak, elfogadhatatlannak bélyegzett, és ezáltal meg nem élt érzések elfojtásra kerülnek, és a tudattalan tartományba süllyednek. Ezzel azonban nem szűnnek meg. Ott szunnyadnak, majd váratlan pillanatokban felszínre törnek, a figyelmünket követelve maguknak. Mivel általában elutasítjuk ezeket a részeinket, tömegük és erejük egyre nő, mígnem olyan hatalmassá duzzadnak, hogy személyiségünk korlátai már nem tudnak gátat szabni nekik. Miután ezen részeinket megtagadtuk, és nem tartjuk őket magunkhoz tartozónak, így megnyilvánulásaikat nem is érezzük a magunkénak. Kivetítjük őket a külvilágba ellenségképeket gyártva, melyek folyamatos fenyegetést jelentenek számunkra. Ez nyilvánul meg az egymás elleni agresszióban, a gyűlölködésben, a háborúkban, ugyanakkor ez okozza a tudattalan önpusztítást is: a saját testünkön és lelkünkön elkövetett erőszakot. Mintha folyamatosan egy láthatatlan ellenséggel hadakoznánk – ezt a háborút azonban nem nyerhetjük meg. Legalábbis nem így.

Aki olvassa a regényeimet, sokszor találkozhatott már belső démonaikkal küzdő karakterekkel, akik vagy saját magukat pusztítják, pl. szerfüggőséggel, felelőtlen tettekkel vagy állandó önostorozással, vagy a környezetük felé fordítják a haragjukat: gyilkosokká, erőszaktevőkké, bűnözőkké válnak.

Régóta foglalkoztat, hogy mi tesz valakit „gonosszá”, illetve milyen út vezet odáig, hogy egy ember önnön lénye ellen fordul. Már gyerekkoromban is az antihősök érdekeltek, a mesék megátalkodott szörnyetegei, és a kitaszítottak, akiket nem fogadott be a rendszer.

Vajon, ha olyan tökéletes a világunk, mint ahogy lefestették nekem, hogyan létezhetnek benne ilyen elemek? Vajon magától értetődően ők a rosszak, vagy az a szerepük, hogy felhívják a figyelmet a rendszer hibáira, urambocsá gaztetteire? Nem lehet, hogy a kollektív tudattalan kivetített árnyalakjai ők? Az egyénileg és társadalmilag bennünk szunnyadó elnyomott érzések, vágyak hologramjai? Mi történne, ha a reflexszerű elítélésük helyett megpróbálnánk megérteni őket?

Micsoda? Megérteni, tegyük fel, egy gyilkost? Az Elmejáték című regényemben többek közt erre tettem kísérletet. A főhős/antihős egy fiatal fiú, aki egy gépfegyverrel kivégzi négy osztálytársát az iskolában. Az én olvasatomban a megértés nem egyenlő az elfogadással vagy az igazolással. Nem tudok helyes cselekedetként elfogadni egy gyilkosságot, azonban képes vagyok megvizsgálni, hogy mi motiválta a tettest. Ha értjük a mozgatórugókat, látjuk a körülményeket, a kiváltó okokat, sokkal komplexebb képet kaphatunk a valóságról, mintha azonnal ítélkezünk, és eltávolítjuk magunkat az elkövetőtől.

Az önismereti munka egyébként ugyanerről szól intraperszonális szinten. Szembenézünk az árnyainkkal, megpróbáljuk megérteni, meghallgatni őket, felfedezni megnyilvánulásaik mögött az okokat; végső soron az igazságot. Magánemberként és íróként is ezt a feladatot állítottam magam elé, mondhatni, küldetésemmé tettem.

Önismereti utamon a saját árnyékrészeim integrálásán dolgozom, íróként pedig a kollektív árnyékvilág különböző arcait tárom a nyilvánosság elé, reményeim szerint érzékenyebbé, fogékonyabbá téve irántuk az olvasókat, arra biztatva őket, hogy nyitottabban, bátrabban nézzenek szembe a valósággal – és annak megtagadott részeivel is.

Ez is érdekelhet...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.