Az 5 kedvenc regényem

Elég nagy kihívást jelent ötöt kiválasztani a kedvenc olvasmányaim közül, hiszen legalább harminc-negyven olyan címet tudnék felsorolni, ami nagy hatást gyakorolt rám olvasói karrierem során. 🙂 Így inkább csak az elmúlt egy-két év számomra legemlékezetesebb könyveiről teszek említést az alábbiakban, hangsúlyozva, hogy még nagyon sok másik is megfér a legjobbaknak fenntartott helyen.

Yann Martel: Pi élete

Erről a könyvről lehetetlenség anélkül írni, hogy az ember lelője poént. Kapunk egy komplett kalandot, annak minden fájdalmával, szépségével, küzdelmével, megszeretjük a szereplőket (még a tigrist is, aki külön karakterré növi ki magát), ámuldozunk a különleges ám sokszor kegyetlen természeti jelenségeken, melyeket halandó ember nemigen tapasztal meg élete során (szerencsére), aztán elérkezünk a sztori végére, és hirtelen egy olyan csavarral találjuk szembe magunkat, ami az utolsó építőkockáig lerombolja a szépen, aprólékosan felépített fantáziavilágunkat, és egészen más perspektívába helyezi a történetet. Nehéz elhinni, elfogadni, és talán épp ebben áll a könyv üzenete: az emberi agy azt fogadja el igaznak, amivel jobban azonosulni tud, a valóságot pedig sokszor eltemetjük magunkban, megmásítjuk, megpróbáljuk elviselhetővé tenni. Azt hiszem, erről az alapvető emberi pszichológiai kérdésről jobb könyvet még nem írtak. Ha nem így alakult volna, akkor is egy kivételes kalandregény lenne – számomra izgalmas volt minden mozzanat, az emberfeletti életösztön, kitartás és bátorság minden megnyilvánulása, a hit, amely az egészet átitatta, és táplálta – de az utolsó oldalakon tett “felfedezésemmel” túlnőtt önmagán a történet, és valami egészen egyedit nyújtott.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Charlie Gordon egy szellemileg visszamaradt, ám nagyon jólelkű férfi, aki egy pékműhelyben dolgozik, és nagyon szeretne okos lenni, ezért egy esti iskolába is eljár. Úgy gondolja, ha megtanul jól olvasni és írni, akkor méltó társa lehet a pékségbeli barátainak, akiknek nem mindig érti a szavait. Ám egy nap kiválasztják egy tudományos kísérlethez, amit eddig csak egereken alkalmaztak: egy agyműtétnek köszönhetően lehetővé vált úgy serkenteni az agyműködést, hogy az alany IQ-ja rövid időn belül jelentősen megemelkedik. Charlie életét és gondolatait az általa írt előmeneteli jelentésekből ismerjük meg. A kezdeti primitív, naiv bejegyzések csakhamar óriási változáson mennek keresztül: először a helyesírás kupálódik ki, majd jönnek a bonyolultabb szavak, gondolatok és végül az érzelmek. A férfi fejlődését egy orvos csoport kíséri figyelemmel, akik minden lépését nyomon követik, azzal a céllal, hogy később bemutathassák egy konferencián. Az események azonban nem várt fordulatot vesznek. Ahogy Charlie intelligenciája nő, szépen lassan elkezd emlékezni a múltjára, ráébred, honnan ered az állandó, sürgető késztetés, hogy okos legyen, honnan való a lányoktól való görcsös félelme, hogyan került a pékműhelybe, és miért nem látta már tizenhét éve a szüleit… Fantasztikus, ám tragikus és megrázó történet bontakozik ki előttünk.

Alfred Amenda: Eroica

Ez a könyv Beethoven életét dolgozza fel (az Eroica a híres III. “Hősi” szimfónia címére utal). A zeneszerzővel kapcsolatos mániám hajnalán bukkantam rá erre az ősrégi könyvre egy antikváriumban, és mondanom sem kell, a szenvedélyem azon nyomban még magasabb hőfokra kapcsolt. 🙂 Az Eroica nagyon messze áll a szokványos életrajzoktól, melyek száraz tények és egy-egy érdekesebb anekdota, vagy korabeli dokumentumok, levelek füzéréből állnak. Ez egy nagyregény, és anélkül is értékes, élvezetes, hogy az olvasó egyáltalán érdeklődne Beethoven iránt. Ugyanis olyan hiteles és részletes korrajzot ad, hogy az ember szinte ott találja magát a XVIII. század végén, majd a XIX. század első felében, átlátja az akkori társadalmi berendezkedést, a mindennapi élet problémáit, melyek közül sok csak akkoriban, de még több a mai napig is érvényes. A cselekmény izgalmas, szövevényes, akár egy valódi ember életútja, és végig fenntartja az érdeklődést. Épp ezért meg sem éreztem a kicsivel több, mint hétszázötven oldalt, annyira sodort magával a cselekmény, és az író tökéletesen gördülékeny stílusának köszönhetően olyannyira beleéltem magam, hogy teljesen megszűnt számomra a külvilág. Azon ritka könyvek egyike ez, ami nem csak az olvasás közben foglalkoztat, hanem utána is. Belefészkeli magát a fejembe, kérdéseket szül, gondolkodásra késztet, és érzelmeket ébreszt. Ritkán olvasok el egy könyvet többször, de ez azok között lesz, melyeket még elő fogok venni, hogy újra meg újra átélhessem.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

A téma a II. világháború és annak borzalmai, de mindezt főként egy kislány és az őt körülvevő gyerekek szemén keresztül ismerhetjük meg. Tulajdonképpen így még tragikusabb az egész, hiszen egy gyermek világában nem kéne, hogy szerepeljen a háború, a nélkülözés, a család és a barátok elvesztése. Sokkal inkább az élet felfedezése, a kis csínytevések, a játék, a nevetés… De miközben ez magától értetődően zajlik – barátságok és szerelmek születnek, kalandokba keverednek főhőseink, és végigjárják a mindannyiunk számára ismerős lépcsőfokokat – mégis belopakodik a háború réme, és magával hozza az elkerülhetetlen szörnyűségeket. Maga az írás irodalmi szempontból szerintem mestermű. Hihetetlenül eredeti és egyedi, ahogy Markus Zusak forgatja a szavakat. A hasonlatai elképesztőek, minden érzékszervünkre hatnak. Láttatja, érezteti, amit leír. Külön élvezet, hogy a halál narrálja a könyvet. Ilyen különleges nézőpontválasztással még nem találkoztam eddigi olvasmányaim során, és nagyon tetszett! Igaz, a szerző “Halála” emberi és emocionális, mégis bölcsen vezeti végig az olvasót ezen az általa választott történeten.

Ray Bradbury bármelyik novelláskötete 🙂

Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kéne: imádom Bradburyt. Eddig még egyetlen könyve sem okozott csalódást; ez sem volt kivétel. Amit művel, az maga a szépirodalom és a határtalan fantázia tökéletes párosítása. Gyönyörködöm a hasonlataiban, a leírásaiban, abban a különleges ábrázolásmódban, ahogyan megjeleníti a tájakat, a tárgyakat és az érzéseket. És bár nem különösebben kedvelem a sci-fit – és emiatt van is jó pár történet, ami amúgy nem kötne le – az írás minősége feledteti velem mindezt. Bradburyt olvasni olyan, mintha az ember egy különlegesen finom, egzotikus ízvilágú csokoládét enne: nem habzsolja be egyben, hanem ízlelgeti, kóstolgatja, és hagyja, hogy minden komponense külön-külön csiklandozza az érzékeit.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.